A Dagályban töltött hosszú órák megint kellemes kikapcsolódást nyújtottak az elmúlt hétvégén. A szauna élménye ugyan kimaradt, hiszen perzselően sütött a májusi nap; ilyenkor fel sem merül az igény a forróság művi fokozására. Éppen elegendő volt a termálvíz magas hőfoka. Az UV-védelem szabályait követve csak fél 4 után merészkedtem ki arra a területre, ahol közvetlenül ért a nap, mégis percek alatt leégett a bőröm. Tényleg nem vaklárma a magas UV sugárzás, a saját bőrömön tapasztaltam az agresszív „behatolást”! 2 nap eltelt azóta, de még mindig ég-feszül, a jól bevált Panthenol hab ápoló erejében bízom (Panthenol = B5 provitamin, kozmetikumok gyakori alapanyaga – a drága krémek helyett szerintem jól alkalmazható a bőr és a haj hidratálására).
A strandélmény azonban nem a leégés miatt vált emlékezetessé. Olyan közjáték résztvevőjévé váltam egyik pillanatról a másikra, amelynek jelentőségén még most is morfondírozom. A következő történt: a harmincegynehány fokos termálmedencében mindenki békésen áztatta magát, a mozdulatok lassúsága mintha az idő múlását is lelassította volna – a gondolattalan lebegés relaxált állapotában pihentek az emberek, sok fiatal és sok idősebb; hölgyek és urak, lányok és fiúk, lánykák és fiúcskák. Ezt a csendet csupán egy ifjú férfi monoton hangja törte meg, aki önmaga zsenialitásáról ömlengett barátainak, utóbbiak csak némán és unott ábrázattal hallgatták. Úgy gondolhatnánk, hogy ebben az atmoszférában minden kiszámítható, hirtelen váltásokat senki nem vár, így a lelkünk és reakciókészségünk teljes mértékben felkészületlen minden idegen impulzusra. A meglepő fordulat azonban mégiscsak bekövetkezett: a környezethez remekül illő ütemben és ritmusban – lassan, megfontoltan, mondhatnám úgy is, hogy sunyi módon – belopakodott az ERŐ, amely egy pillanat alatt szétzilálta a békés együvé tartozás ritka élményét. 8 darab kicsattanó tesztoszteron –férfiállat osont be a medencébe, szisztematikusan szétszéledtek, és a felállt mátrix mintáját követve elkezdték egymásnak dobálni a kis teniszlabdácskájukat. A labda pontosan kiszemelt célkeresztjeiben egy-egy csinos hölgy állt, pontosabban pihegett a medence szélén, akik zavartan úsztak el a védettebb szegletekbe, amikor rájöttek a „játék” mibenlétére. A férfiak kigyúrt izomkötegekkel, stimulált erekkel, ellentmondást nem tűrő, ésszerű diskurzusra alkalmatlan tekintettel, és félelmet keltő tetoválásokkal tették magukévá az addig békés teret. A labda útját nagy röhögésekkel kísérték, miközben az olyan erővel csattant a medence falain, hogy csak a hangjától megremegett az ember idegrendszere. A forró levegő hirtelen megfagyott; a lassú – lebegő mozdulatok megtorpantak. A hétköznapi félelmek egyike lengte át a medence lelkeit, miközben feszült agyalás indult a fejekben, hogy mit kell, mit kellene csinálni! Az önmaga zsenialitásáról ömlengő ifjú férfi órák óta először hallgatott el – némává lett, a puszta levegővétel is abbamaradt. A társaságában lévő fiatal diáklány, aki addig hallgatott, egyszer csak megszólalt a csendben:”Fiúk, talán nem a fejünk felett kellene dobálózni, nem gondoljátok?” Az értelem által nem, ámde a magabiztosan dagadó műizmok által megerősített csapat harsogó röhögésben tört ki, és csak annyit válaszolt egyikük: „Nehogy vizes legyél, mi?!” Az idegesítő dobálózás tovább folyt, a kiszemelt lányok fürkészték a lehetséges menekülési útvonalakat, a párjukkal fürdőző férfiemberek pedig lázasan gondolkodtak, hogy hogyan is lehetnének ezúttal igazi férfiak, és hogyan tudnának itt most hatékonyan fellépni és rendet teremteni, ami által büszkén állhatnának, vagyis lebeghetnének tovább hölgypartnerük tiszteletteljes társaságában. A megoldás nem jött, egyikük sem lépett, a teljes „impotencia” lett úrrá az adott közegben. A feszült pillanatok folytatódtak, mígnem a labda egy idős hölgy – 65-70 év körüli lehetett – elé csobbant, arcára fröcskölve az egyébként gyógyító hatású termálvizet. A hölgy úgy pattant fel, hogy a vele szemben álló izomerő hirtelen elgyengülni látszott. A hölgyben feltörő mélységes felháborodás mintha összegyűjtötte volna az egész medence uralkodó feszültségét, és olyan erővel jutott kifejezésre, hogy semmiféle ellenvetést nem tűrt a hirtelen kirobbanó cselekvés. A hölgy minden idegszálával és hangerejével kiabálta: „Azonnal takarodjatok kifelé ebből a medencéből, ide pihenni jön mindenki, mit képzeltek, kik vagytok!!!!!!!!!!!!” És olyan erővel hajította ki az üvegajtó felett a nagyfiúk kislabdáját, hogy talán még most is kereshetik a napozóknak árnyat adó fák lombjai között. A medencéből valaki halkan elkezdett tapsolni, amit követett egy másik bátortalan tapskezdemény, aztán egyszer csak zajos tapsvihar zúgott fel a medence zárt katlanjából, mintha ebben a tapsviharban kívánna felszakadni az a néma szorongás, amely úrrá lett az egész fürdő közönségén. Az erőemberek ugyan erre is röhögéssel válaszoltak, de már nem olyan magabiztossággal és önelégültséggel, hanem valamiféle meghunyászkodó zavarodottsággal, mondván: „Mi a fene, hogy így beleköphet valaki a levesünkbe, és véget vet a játékunknak!” Az izomhegyek lomhán méltatlankodva elhagyták a „játszóteret”, hogy néhány szempillantás után máshol tűnjenek fel és keltsenek feltűnést - hasonlóképpen.
Ahogy fel-felidéződik bennem a történet, megállapíthatom, hogy talán nem ritka és nem különleges maga a sztori. Ami érdekessé teszi, és ami miatt elgondolkodtató, az az emberi viselkedés, hogy hogyan reagálunk bizonyos helyzetekben, milyen tudatos és tudattalan reakciók nyernek teret bennünk; hogy végülis ki a bátor, pontosabban ki lehet a bátor, és ki az, aki szeretne bátor lenni, de nem meri, nem tudja bevállalni - persze, gyakran érthető módon. Ki az, aki valóban az erőt képviseli, és ki az, aki az erő látszatában tetszeleg, de csak akkor, ha érzi a „csapat” védőhálóját. Ki az, aki fél, és ki az, aki megfélemlít – és végül ki az, aki egyedül is feláll, kiáll, és megold és felold egy kritikus helyzetet.
PI